Sportolóként könnyű a várakozás csapdájába esni. Várni a nagy versenyt, az új eszközt, a sikert, az elismerést. Várni, remélni, és nem észrevenni, hogy az elszaladó hétköznapok azok, amire igazából várunk.
Az út maga a cél - ez az eXtremeMan Nagyatád sorozat mottója, és nehéz is lenne ezt tömörebben megfogalmazni. Célra szükség van, hiszen az irányítja a választásainkat, a mindennapjainkat jó esetben. Felkészülni egy triatlon versenyre, netalán hosszútávra, az nem ugyanaz, mint bemenni a boltba és venni egy új valamit. Reggel felkelni, normálisan enni, elvégezni az edzést, pihenni, időben feküdni, teljesen más embert kíván, mint teszteket, árösszehasonlító oldalakat nézni vásárlás előtt.
Van azonban valami, amiben hasonlíthat a két folyamat. Ha a fókuszunk a célon van kizárólag, annak üresség, csalódás lesz a vége. Ha a cél kizárólag az eszköz megszerzése, az eredmény elérése, akkor az egy rövid időre, percekre, órákra, napokra óriási, könnyfakasztó élmény is lehet. Átéltem már ezt, amikor egy-egy verseny jól sikerült, megvettem az álombringát, autót, amire régóta vágytam. És napokkal utána, semmi. Üresség. Céltalanság. Felismerése annak, hogy az életem nem hogy boldogabb nem lett, de cél vagy vágy hiányában még rosszabb is lett.
A profi sportolók gyakran kerülnek ebbe a helyzetbe egy olimpiai arany után, lottónyertesek a kifizetés után, vállalkozók a nagy exittel, amikor vége a folyamatnak, és ott az eredmény. Ennyi?
Nekünk, amatőr sportolóknak azonban nem szabad a cél csapdájába esni. Tavaly minden címet megnyertem, amit ebben a sportban lehet, világbajnokságot, világkupát, etc, mégis tudom, hogy nem vagyok olimpikon, sőt, egy közepesen jó korosztályos versenyző, nem több. Hobbi sportoló, aki igyekszik magából többet kihozni, de a hangsúly nem az eredményen van. Az jutalom, visszajelzés, de a lényeg a minden napi edzés. Amikor a medencében vagyok, eszembe jut, miért csinálom, mert nem akarok megint a mezőny végén kijönni. De legtöbbször arra figyelek, hogy mit csinálok, hogyan áramlik a víz körülöttem, hogyan veszem a levegőt, és mennyire jó, hogy közel 50 évesen még tanulhatok egy mozgást.
Ha kimegyek futni, felmerül bennem, hogy a francia, cseh, magyar kollégák biztos többet-jobban futnak, de ezt hamar elnyomja, hogy elkezdek figyelni a mozgásomra, légzésre, a felriasztott vaddisznókra, az erdő változásaira.
A világbajnokság óriási élmény volt tavaly. Beleborzongok abba a pár percbe, amikor kiderült, hogy sikerült megelőzni a cseh örökös bajnokot is. De mire eljött a díjkiosztó, ez az érzés elmúlt. Hazafelé, néhány órával később már csak az üresség. Persze a facebook lájkok, gratulációk még örömre derítenek, de ha csak ennyi lenne a célom a sporttal, egy nagy ürességgel fejeztem volna be.
Az igazság ezzel szemben, hogy pont ez a fellángolás - üresség erősítette meg bennem, hogy még jobban meg kell becsülni minden egyes percet, amit mozgással, edzéssel töltök, minden kis szokást, amit a cél érdekében ismétlek, mert a cél, az maga az aznapi sport. A világbajnokság, bármennyire is várom, csak egy iránytű. Mutatja az utat, de nem a végcél.
