Égi jel?
Késő ősz van, november vége, Édesapám születésnapja. Januárban hagyott itt minket, ez az első születésnap, amikor csak megemlékezni tudunk róla. A hiány, amit férjként, apaként hagyott maga után, még most is felfoghatatlan. Édesanyámmal kimentünk a Duna-partra, ahol februárban elszórtuk a hamvait, és könnyek között arról beszélgettünk, hogy mi történt 2006. óta, amikor az első szívinkfarktusát kapta. Mennyire megviselte a halál közelsége, és mennyire nehéz volt neki a tudat, hogy az ő Édesapja 62 évesen hunyt el. És hogy mennyire szeretett élni ezután, új hobbit talált, unokáival elmerült az apróságokban, és tornázni is elkezdett, hogy minél tovább élhessen. Sajnos a szíve már nem tudta kiszolgálni, és egy januári napon megállt. A beszélgetésünket a mély veszteség elnémította. Álltunk az áradó Duna mellett az ártéren, mert a part megközelíthetetlen volt. Egyszercsak furcsa, éles hang törte meg a csendet és a gyászunkat. Mi lehet az? Valami furcsa madár? A macskabaglyok nem szoktak ilyenkor hangoskodni. Ahogy füleltünk és kerestük a hang forrását, talán 100 méternyi távolságban mintha megmozdult volna valami egy fatörzsön. Egy kiállat? Mit keres az ártér közepén ilyen időben?
Levettem a cipőm, feltűrtem a nadrágom térdig, és megpróbáltam bejutni hozzá. A Duna csak pár fokos, nem csoda, hogy nem próbált kiúszni. Az ártéret csalán, uszadékfa, műanyagpalackok, üvegcserepek takarják. Szerencsére aznap tetőzött, és még nem volt ideje átázni a talajnak, így a fák tövében, magasabb csalánosokban gázolva sikerült bejutnom a pár hetes kiscicához. Kezembe vettem, azonnal dorombolni kezdett. Eszembe jutott Édesapám, mennyire szerette a macskákat, és az utóbbi években nem lehetett neki, mert allergiás volt a szőrükre. Hogy örülne egy ilyen kis cicának….
Kiértünk a partra, ahol Édesanyám várt aggódva, kicsi fia ne vágja el a lábát, ne fagyjon meg a vízben. Amikor kijöttem, mondtam neki, hogy ezt a cicát lehet, hogy a Papi küldte neki, pont a születésnapján. Anyukám mindig is kutyás volt, de ezt a kiscicát amint kézbe vette, nem engedte el. Hozzá jött, lehet, hogy tényleg neki küldte Papi fentről, hogy ne legyen egyedül, és ne sírjon újra napokig. A cica azonnal otthon érezte magát nála, az öreg kutyusához – bár az folyton ugatta és lökdöste – dorombolva bújt és követte mindenhová, mintha az anyja lenne.
Láthatatlan kötelekkel vagyunk összekötve
Egy kedves ismerősöm fogalmazta meg kommentben, amit sokan éreztünk: „Realitásokhoz ragaszkodó, erősen szkeptikus gondolkodású ember vagyok, de az ilyen történetek rávilágítanak az egymással szoros kapcsolatban állók szétszakíthatatlan, természetfeletti kötődésére.”
Ez a szétszakíthatatlan kötelék láthatatlanul köti össze a családtagokat, barátokat, akkor is, amikor éppen összevesznek, vagy más ok miatt nem találkoznak. Akkor is, amikor már egyikőjük eltávozik, de bennünk még ugyanolyan élénken él, mint amikor utoljára találkoztunk.
Édesanyámhoz a legjobbkor érkezett meg ez a pöttöm jószág. Nekem a beszélgetésünk jelentett olyan felismeréseket, amiket mostanában gyakran próbálok megfogalmazni a sorsommal kapcsolatban.
Az életünket alapvetően határozza meg, hogy mit gondolunk magunkról, és mások mit mondtak nekünk az életünkről, szoros kapcsolat esetén a saját életükről. Mit láttunk a családban, szüleiktől, nagyszüleiktől. Sokaknak egész életükre kihat, amit gyermekként hallottak, láttak, átéltek.
Egészségesek vagyunk, vagy betegesek? Trehányak vagy szorgalmasak? Szegények, mert a pénz csak igazságtalanul szerezhető meg, vagy végtelenek az erőforrások? Sokáig fogunk élni, vagy mi hamar meghalunk? Szabadok vagyunk, vagy engedelmeskedni kell a tanárnak, főnöknek, férjnek-feleségnek, szülőnek?
Ez a tapasztalat a legmélyebb tudattalanunkban csapódik le, és úgy irányítja az életünket, hogy látszólag racionális döntéseket hozunk, de az irányt megszabják mégis. Néhányan észreveszik, hogy az életüket egy láthatatlan kéz irányítja, és megpróbálják megérteni mi az. Egy jó pszichoterápia, egy mély, őszinte kapcsolat vagy sok éves önismereti út közelebb tud minket vinni ezekhez a hiedelmekhez.
Önismeret és fejlődés = élethosszig tartó iskola
Sokan az iskola végével abbahagyják a tanulást, és büszkén hangoztatják: ilyen vagyok, ilyennek kell engem szeretni, én már nem változok meg. A korai zárás kiszámíthatóvá teszi az életet, hiszen egyértelműek a szabályok, az identitás, a keretek. Ugyanakkor a tudattalanban meghúzódó motivációk, és a racionális énképünk konfliktusba kerülhet, és az évek múlásával ez egyre nagyobb feszültséget okoz. Nem nehéz felismerni a kapcsolatot egyes megbetegedések és ezen konfliktus között.
Az életemben 30 éves koromig volt egy bizonyos féktelen, halálfélelem nélküli szabadság. Hónapokat utaztam stoppal Európában, padon aludtam pályaudvarokon, aztán sportautókkal, sportmotorokkal kísértettem a sorsot, a halhatatlanság biztos tudatában. A bevételeim folyamatosan nőttek, és azt csinálhattam, amit szerettem, autókkal dolgoztam, majd motoros újság főszerkesztőjeként halmoztam a kalandokat és élményeket.
2006-ban, 30 éves koromban éppen otthon voltam, amikor kaptam egy rémült telefont Édesanyámtól, aki éppen vidéken dolgozott: menjek át Apuhoz (egy lépcsőházban laktunk éppen), mert rosszul van. Az ajtók csak belülről voltak nyithatók, és szerencsére pont volt még annyi ereje, hogy kinyissa. Hamuszürke volt, erőtlen és nagyon rosszul érezte magát. Az ügyeletes orvos már úton volt, egyedül érkezett és megkezdte az ellátást. Szívinkfarktus gyanújával. Az helyzet egyre romlott, és talán egy óra is eltelt, mire kiért egy mentőautó, és átszállítoták a 100 méterre levő szívkórházba (addig nem is tudtam, hogy az áll ott, ha tudom, kézben viszem át azonnal). Ekkor Apu már alig tudott beszélni, fehér volt az arca, ahogy betolták a műtőbe. Életem addigi legnehezebb órái következtek, mire jött a hír, hogy sikerült a beavatkozás és valószínűleg túléli.
Örökölt sors? Tanuld meg elengedni
Az élete és a vele kapcsolatban állók élete egyik napról a másikra változott meg a halál közelségével. Onnantól kezdve a telefonom 15 éven át sosem volt kikapcsolva vagy lenémítva, és minden alkalommal, amikor Édesanyám hívott, volt bennem egy kis görcs. Véget ért Édesapám, és vele együtt az én halhatatlanságom is. 2008-ban a válság miatt a munkám is eltűnt, és kikötöttem egy marketinges állásban, nagyrészt otthonról dolgozva a következő 12 évre. A fizetés mesés volt, de az élet már nem volt ugyanolyan szabad többet.
Akkoriban keveset, mostanában többet beszélgettem erről közeli ismerősökkel, és kiderült, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Fiúk, férfiak számára az édesapjuk akkor is egyfajta példa marad, ha az életük egészen másképp alakul, vagy a kapcsolatuk elhalványodik. Tudattalanul is dolgozik a gondolat, hogy Édesapám meddig él, az az én életem kerete is, legyen az 48, 68, vagy 98 év.
Nagyapám 62 éves korában hunyt el, Édesapámnak ez volt a legnehezebb éve, 10 évvel az inkfarktusa után, újra halálfélelemben élt. Amikor túl volt ezen az éven, annyira kivirágzott lelkileg, amilyen talán csak fiatalon volt. Élvezte az unokázást (a fiam akkortájt született, és az öcsém fiai is gyakrabban jöttek fel Pécsről), a fafaragást, a kirándulásokat és az életet általában. Engedélyezte nekünk is a szabadságot, támogatott amikor 45 évesen abbahagytam a munkát és a fiam nevelését, a sportot, saját fejlődésemet helyeztem előtérbe, ahogy a másik öcsém is inkább kerékpározik és csak annyit dolgozik, amennyire szüksége van.
Ez az engedély nagyon fontos volt, ugyanakkor az olyan elejtett, őszinte fél mondatok is, hogy minket nem olyan tartós anyagból gyúrtak. Az ő tapasztalata az volt, hogy Édesapja 62 évesen elhunyt, Ő 52 évesen inkfarktust kapott, az Öccse hasonló életkorban agyvérzést. Nagyon fiatalon, és mindketten koruknál sokkal fiatalabbnak néztek ki, volt, hogy a testvéremnek nézték. Közel 190 cm magasan, széles vállakkal mindketten, háromszög alakú, sportos testalkattal, egész életükben kerékpártúráztak, mozogtak, kirándultak.
Az, hogy mit látunk magunkból, hogyan éljük meg az életünket sokszor nem csak rajtunk múlik, hanem leginkább a családi példákon. Ha minden rokonod 100 évig él, akkor ezen lehet, hogy nem fogsz aggódni, ellenben ha azt tanították, hogy tanulj, dolgozz, engedelmeskedj, akkor 100 éven keresztül nem mersz majd kilépni ebből a keretből.
Tudatosítani kell magunkban ezeket a hiedelmeket, és ez nem elég. Én már lassan egy évtizede tisztában vagyok vele, hogy a családi sors hogyan befolyásolja az "élet" hitemet. Amikor a korai nyugdíjat terveztem, az egyik fő motiváló erő volt, hogy nem dolgozhatok 65-70 éves koromig, mert lehet, hogy nem fogom megélni. Így 75 évet tűztem ki, mint biztonsági felső határt, ameddig ki kell tartani a pénzemnek. Limitáló hiedelem? Abszolút.
Fiúból apának lenni: a megkésett felnőtté válás pillanata
A fiam megszületése alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat az elmúlt években. Már nem a fiú vagyok, akinek az apja sorsát kell követni, hanem az Apa, akinek példát kell mutatni az életben, és olyan hiedelmeket elültetni a fiúban, amik nem korlátozzák őt.
Felismertem a félelmet, hogy nem merek felmondani, mert félek, hogy sosem lesz újra állásom. Hogy nem merek tartós tejet venni, mert nem bízok abban, hogy el is tudom fogyasztani. Az életem egyszerre volt egyik napról a másikra élés, és állandó tervezgetés a 75 éves koromig elégséges sovány nyugdíj összegyűjtésére (Hiszen Édesapám is kevés pénzből élt késő felnőtt korában). Talán ez a feszültség, és ennek a kivetülése a családi életemre okozhatta az autoimmun bőrbetegségemet (bár racionálisan egy elhibázott kis műtétet is okolhatnék, aminek súlyos kórházi fertőzés és több hónapos antibiotikumos kezelés lett az eredménye, és megerősítette bennem az Édesapám által is megélt kórház félelmet).
45 évesen, 3 évvel ezelőtt már erősen benne voltam a csendes felmondásban, a covid alatt a délelőttjeimet a fiammal túrázva töltöttem, amikor jött a hívás az erdőben sétálva, hogy a munkának vége. Megijedtem, és felszabadultam. Ezután még volt egy pár hónapos pánik állásom, de sikerült elengednem az egyik hiedelmet, hogy élni csak 8 órás munkával lehet. Szabad vagyok, vállalkozhatok, segíthetek, sportolhatok, és vigyázhatok a fiamra.
Ebben az időszakban nagyon erős önismereti munkát végeztem, amit felgyorsíthatott volna egy pszichológus vagy hasonló szakember, de szeretem a nehezebb oldalról megközelíteni a dolgot. Ekkor már világos volt, hogy végig kell járnom akár a poklot is, hogy saját bőrömön tapasztaljam meg a szabadság útjait és ezt a tudást megoszhassam mindenkivel, aki eljutott odáig, hogy füle van rá.
***********************************************************************
Csatlakozz a Neked Könnyű facebook csoporthoz ÉS
Kövesd a Neked Könnyű oldalt, hogy egy cikkről se maradj le!
***********************************************************************
Az életünk szokásaink és hiedelmeink jól kiszámítható kivetülése. A világ legsikeresebb cégei ezt a kiszámíthatóságot használják növekedésükhöz. Pontosan lemodellezhetik, hogy mi érdekel minket, mit vennénk, hova utaznánk, mik a vágyaink, félelmeink. A politika szintén ezt a kiszámíthatságot használja ki. Mi lenne, ha mi saját magunk is olyan alaposan megfigyelnénk magunkat, ahogy a Google, Facebook vagy kormányzat teszi? Mi lenne, ha saját életünk magunknak is annyira fontos lenne, mint azoknak, akik belőlünk élnek?
Semmi sem örök
Félreértés ne legyen. Az életünk leginkább nekünk fontos és jelentős, esetleg néhány, nagyon közeli családtagunknak, amiről eddig is írtam. Az Univerzum egészében azonban egy atom jelentéktelenségével bírunk, így néhány kapaszkodót leszámítva (pszichológus, családtagok, barátok), magunkra vagyunk hagyva ezen az úton. Szinte csak nekünk fontos, hogy azt az életet élhessük, amit megérdemlünk, és ne azt, amit a régi hiedelmeink, szokásaink diktálnak. A világ gyorsan változik, az életünk szempillantás ideig tart és folyamatosan más és más szakaszba lépünk. Babaként, gyerekként, iskolásként, alkalmazottként, majd szülőként, újra eltartottként másra van szükségünk és lehetőségünk. Ha 18 évesen úgy döntesz, hogy ilyen vagyok, így kell engem szeretni, akkor vajon mennyi az esélye annak, hogy 38, 58 és 78 évesen is megfelelő az a mentalitás, ami 18 évesen úgy tűnt, hogy működik?
Nem valószínű, hogy elég lesz. Az önismeret és fejlődés nem opció, hanem kizárólagos lehetőség a szabad, boldog és egészséges élethez. Amint ezt elfogadjuk, és rábízzuk magunkat a kemény munka mellett Istenre/Univerzumra/szerencsére, a jelek és tanítók érkezni fognak, ahogy a kiscica is megjött Édesanyám életébe. A munkát azonban nekünk kell elvégezni.
Nekem itt a nagy feladat. 48 éves vagyok, anyagilag nagyjából szabad, egészséges, 8 éves fiam van, nem lehet bajom 52 évesen és nem halhatok meg a hatvanas éveimben. Shit happens, ahogy a művelt francia mondaná, az élet bármikor megváltozhat, mert csak az biztos, hogy semmi sem tart örökké, sem az öröm, boldogság, de a bánat és gyász sem. Ugyanakkor az én feladatom, hogy megtanuljak újra élni, szabadon és minden egyes napot értékelve, amikor fájdalom nélkül kelek fel.
„Nyugdíjba” vonulásom után a megszokott rutin kiesése óriási sokk volt. Nincs főnök, nincs napi feladatsor, de nincs havonta bőséges pénzáramlás sem. Tanácstalanságomban elmentem fitness edző képzésre, majd rehabilitációs terapeutának, mert éreztem, hogy az én küldetésem az egészséggel kapcsolatos. Meg kell élnem a mélységet és akár a fájdalmat, tanácstalanságot, elveszettséget, hogy segíthessek mindenkinek, akinek tudok abban, hogy végig járhassák a szabadság felé vezető utat. A szabadság, ami egészséget, bőséget, nyugodt, aggódás és stressz mentes életet jelent, mások szolgálatában.
Az élet véges. Ne pazarold
Egy évvel ezelőtt kezdett összeállni az életem, elkezdtem hinni abban, hogy bátran élhetek és tervezgettem a szerelem projektemet, a Neked könnyű blogot és kapcsolódó feladatokat. Januárban éppen sikertelenül altattam a kisfiamat egy kora délutánon, amikor megjött a hívás, amitől 17 éve rettegek, és az elmúlt két évben már majdnem sikerült feldolgozni. Kisfiam gyere át, Édesapád szíve leállt. 17 percnyi újraélesztés után ért ki a mentő, ekkor tudott hívni, és 5 perccel később ott voltunk. Újra látni Édesapámat hamuszürkén, ezúttal mozdulatlanul és hallgatni a gép pumpálást, ami a szívét próbálta újraindítani, a defibrillátort sípolni alig pár héttel azután hogy az iskolában vidáman elhülyéskedtük az újraélesztés órát, sokkoló volt.
A legrosszabb azonban ezután jött: az újraélesztés technikailag sikerült, de többet nem tért magához. Látni a kórházakban, ahogy erőlködve lélegzik a teste, erős, meleg kezét hiába szorítom, nincs válasz, arcát hiába simogatom, nem érzi.. Most is potyognak a könnyeim, ahogy ezt újra és újra átélem, ahogy szinte minden nap. Ennél talán már csak saját gyermeked halálát látni lehet nehezebb, amit Nagymamám fél évvel élt csak túl, a fájdalom felmésztette néhány hete.
Én itt maradtam, és az elmúlt hónapokban kezdhettem előlről az elmúlt 17 év munkáját, elhinni magamról, hogy a saját sorsom az én kezemben van, hogy a halál testközeli, létező dolog, ugyanakkor nem szabad félni tőle. Jön, amikor jön, nem számít mi mit hiszünk róla vagy mennyire félünk tőle vagy tudomást sem veszünk a lehetőségről. Papi egy cicát küldött nekünk a születésnapján, hogy bátran éljünk tovább, van, akinek szüksége van ránk a világban. Egy cicának, vagy a fiamnak, és lehet, hogy több száz, vagy ezer embernek akiknek egy mondat segíthet szabadabban élni.
A Neked könnyű blogot fél évvel Édesapám halála után tudtam elkezdeni, pedig már évekkel ezelőtt megszereztem a domain nevet. Naponta kérdőjelezem meg, hogy van-e értelme, vajon az írásaim segítenek-e bárkinek, át tudok-e adni bármit abból a reményből, hogy kell és érdemes jól, szabadon élni.
Az én szabadságom az, hogy a fiamnak, másoknak, akár Neked segíthetek abban, hogy megszabadulhass a limitáló hiedelmeidtől, szokásaidtól, és felismerd, hogy az életed ugyan keveseknek fontos, de akinek igen, annak mindent jelenthet. És hogy felelős vagy mindenért ami veled történik, amit teszel és amit mutatsz másoknak. A legnagyobb dicséret az erőfeszítéseidért, önismereti munkádért, kitartásodért, amikor valaki odaveti, hogy Neked könnyű! Kívánom, hogy te is sokszor megkapd, és boldogan nyugtázd, igen, nekem könnyű, mert dolgozom, hogy megszabaduljak a korlátozó hiedelmeimtől, gondolataimtól, a külső megfeleléstől, félelmeimtől és ez az út jó!
Búcsúzásképpen az életem 3+1 szabálya, amit minden nap újra kell tanulnom:
- Ismerd fel azokat a dolgokat, amikre nincs befolyásod. (gyakorlatilag a világ nagyrésze)
- Akítvan alakítsd azokat a dolgokat, amikre van befolyásod (ez nagyjából önmagad)
- Tudd megkülönböztetni a kettőt.
+1: Légy kedves. Önmagadhoz és másokhoz is.
*******************************************************
Ha már idáig jutottál, biztosan hasznosnak találod a fentieket. Csatlakozz a Neked könnyű facebook csoportomhoz, hogy személyesen is megismerkedhessünk és közösen haladjunk a könnyű élet felé.
******************************************************